Végre beindulnak az aktivitások a hosszú nyári szünet után! Tegnap már erőnléti edzéseket tartottak, fiam alig várta már, hogy találkozzon társaival! 5-re kellett menni, már negyed ötkor bepakolt a táskába (!!!), aztán kábé ötpercenként kérdezte..Indulunk? Nehogy elkéssünk! 🙂 Nyár előtt ez úgy nézett ki, hogy az utolsó pillanat utáni pillanatban kapta össze magát, és még akkor is hiányzott valami a táskából, kedve sem volt nagyon menni, mindig kitalált valamiket, hátha elkésünk 😀 Nagyon kimerítő volt az előző év, rengeteg versenyen vettek részt, ebből kifolyólag sokkal intenzívebbek is voltak az edzések, nem kímélték őket. (Itt nehogy valaki olyan edzéseket képzeljen el, ahol a “siker érdekében” fel is pofozzák a gyerekeket, vagy ájulásig hajszolják őket!! Neeem, itt “csak” olyan izomlázuk lesz, hogy remeg a lábuk amikor lépcsőn mennek… És kockahas garantált, 8-10 évesen 😀 ) Csak, hogy leszögezzük, nem is kell kímélni őket, az edző megmondta, hogy azokból, akikben lát jövőt, ki fogja hozni a maximumot.
Az én kis fiókám is a legjobbak közé tartozik.
Tegnap este letörve jött ki edzésről kicsi fiam.
A nyáron – írtam már erről ( itt: Dadogás előzményei ), még jobban elkezdett dadogni. Abban az időszakban, amikor mindennaposak voltak az őrjöngések. Nem birta kimondani azokat a szavakat, amik T, P, B, D betűkkel kezdődnek egyszerűen elakadt ott, hogy T… és nem tudta kimondani a többit: ATA. Tata. Erőlködött, többször belekezdett, aztán néha sikerült, néha nem. Néha elsírta magát. Néha mérgesen azt mondta, hogy inkább nem is mond semmit!!! Végül már amikor vészesen közeledett a táborozás ideje, ő egyedül kitalált egy átmeneti megoldást: kihagyja az első betűt, ha hosszabb szavakról van szó, vagy ha névelővel kell mondani, akkor úgy mondja ki: ATATA. Egyben. És nem azt, hogy PAPRIKA, hanem APRIKA. Ha valaki nem figyel annyira, akkor ez fel sem tűnik.. Ettem aprikát, vagy ettem paprikát, igazán nem mondható, hogy érthetetlen. Még a rokon értelmű szavak is előkerültek, meg is lepődtem, hogy milyen jól tudja használni a szókincsét – felnőttként is nehéz csak úgy, mesélés közben előkapni másik szavakat, hogy könnyebben kimondhatóra cseréljük!!! (Anya itt vállon veregette önmagát, szó szerint KIFIZETŐDÖTT a rengeteg esti mese 🙂 )
Elmentek a táborba, ő és a legjobb barátja, egy csomó ismeretlen gyerek közé. Nagyon görcsöltem, hogy úristen mi lesz vele, ha kicsúfolják, vagy kiközösítik… De addigra már majdnem teljesen folyékonyan beszélt ezzel a sajátos módszerrel, lényegében ő tovább nem is figyelt a dadogásra. Mert amikor figyel rá, akkor akadozik, ha pedig nem foglalkozik vele, akkor határozottan folyékonyabban megy. És mi történt a táborban? Plakettet kapott!!! A 45 gyerek közül egyedül az én fiam! 5 csoportvezető volt, mindegyik listát irt a legaktívabb, -szorgalmasabb, -vállalkozóbb … gyerekekről. Mind az öt listán az első helyen állt. Nagyon jól érezte magát, minden létező játékban részt vett, közvetlen és barátkozó volt mindenkivel. Nagyon megdicsérték, amikor mentem érte. Az én lelkem meg repesett a boldogságtól! Az ÉN fiam! 🙂 Hát ez azért nem semmi!!! ( Utólag mesélte, hogy nagyon rosszul érezte magát mielőtt a díjat megkapta volna, mert először a diplomákat osztották ki, aztán az érmek+ diplomák … és azt hitte, hogy ő nem kap semmit, mert már mindenkinek volt valami a kezében… Utoljára maradt ő -és a plakett)
Hazajött, én megkönnyebbültem, hogy HUHH, TÚL VAGYUNK A NEHEZÉN.
Hiszen a környezetünkben mindenki ismeri, itt tudják, hogy akadozva beszél. Szeretik őt és elfogadják az iskolában és az edzésen is.
Igen, de a hangulat itthon nem változik. Hiába van nyugalom, egy ideje nincsenek olyan durva veszekedések, kiabálások, de benne van a levegőben… Egyszerűen érezni lehet azt a rossz vibrációt ami körülvesz bennünket. Fiam még azért is van nehezebb helyzetben, mert ő nem akarja elfogadni ezt, hogy mi az apukájával, mint nő és férfi, nem tudunk jól kijönni egymással. Elnyomja magában még a gondolat szikráját is. Sokkal érzékenyebb lett, könnyebben elsírja magát. Normál esetben egyáltalán nem az a sírós fajta. De ez nem normál eset.
Így tegnap, amikor legörbült szájjal jött felém, rossz előérzetem volt. Visszatartotta, amíg el nem távolodtunk a többiektől, és akkor kibuggyant belőle a sírás. Nem hallgatták őt végig, félbeszakították, belebeszéltek a mondanivalójába, helyette fejezték be a szavakat, mondatokat…
Gondolom, mindenki be volt pörögve, hiszen most találkoztak először 2 hónap után, tele élményekkel, mondanivalóval. És megint a stresszhelyzet: gyorsan hadarni a mondanivalót, ő pedig TUDJA, hogy nem birja, elkezd GONDOLKOZNI, hogy mi lesz, ha elkezd beszélni… és már itt is van a probléma újra. Megint nagyon dadog. Még jó, hogy nem nevették ki. Erre gondolni sem merek, hogy milyen következményei lennének. Na de ma pont az edzés idején megyünk a logopédushoz, holnapra meg talán megnyugszik egy kicsit.
Egyre inkább azon gondolkodom, hogy a tanító néninek is kéne szólni az otthoni helyzetről. Nem akarom nagydobra verni az egészet, de egymagam nem birok mindent megoldani. Akárhogy is nézzük, fele napot az iskolában tölti. Előbb-utóbb észre fogják venni, hogy megváltozott a fiam viselkedése. Nem tudhatom, hogy a tanulásra mennyire lesz kihatással ez az új állapot. Hátha tudnék beszélni az iskola pszichológusával is, azt legalább el tudnám intézni F tudta nélkül. (Szerinte a bolondoknak való pszichológushoz járni, nekünk nincs rá szükség, emígy meg sem bízik bennük, mert azt hiszi, hogy majd kipletykálják amit ő ott elmond. Mert az egész város ismer bennünket. És szerinte az egész város rólunk beszél állandóan. Persze, nem szeretné, ha kiderülne mi van otthon, mert .. na akkor aztán lenne miről beszélni az embereknek!!) Csak itt most már a gyerekemről van szó, itt már nem érdekel, hogy ki mit beszél. Éppen elég azzal a gondolattal harcolni nap mint nap, hogy mi tettük ezt vele, miattunk dadog, nem hogy még magára hagyjam a kis fiókámat, amikor még lehet rajta segíteni és nem késő.
Dadogásról nagyon jó és hasznos cikkeket itt és itt olvashattok.
Érdekelne a véleményetek, vigyem-e gyermekemet pszichológushoz, vagy elég csak a logopédus?
