Kívülről nézve teljen rendben vagyok. Helyén a szénám, ismerőseim le vannak döbbenve milyen jól végződött ez a válás. A gyerkőcök is vidámak, jegyeik nem romlottak le a suliban.
….
Vajon tényleg minden rendben van? Tipikus.. külsőségekből ítélkeznek…
Mert nincs rendben sok minden. Gyerekekkel rengeteget beszélgetünk… kicsi fiam két alkalommal sírdogált, de nagyon. Először azért, mert hiányzott neki, hogy mind a négyen együtt legyünk újra, hogy ő a régi szobájában aludjon. Nem tudom mikor volt ez pontosan, még valamikor tavaly. Elbeszélgettünk… Emlékszik-e, hogy milyen régen voltunk együtt úgy négyen, hogy nevettünk és vidámak voltunk? Gondolkoznia kellett ezen. Nem tudott kapásból felidézni egy boldog pillanatot. Emékszik-e,hogy apa és anya mennyit veszekedtek? Emlékezett. Arra is, hogy anya egész nap szomorú volt és sokat sírt… (Amit én azt hittem, hogy nem látnak.) Emlékszik-e, hogy nővérével minden este sírva aludtak el, mert mi veszekedtünk? Persze, hogy emlékezett.
Aztán jött a mostani helyzet átbeszélése. Aludt-e el sírva, amióta az új lakásunkban vagyunk? Hányszor veszekedtünk? Szokott-e kiabálni valaki? Apa hogy viselkedik velük? Szokott rájuk kiabálni?
Nagy nehezen megértettem vele, hogy néha jobb, ha a szülők külön vannak. Jobb a szülőknek is, de a gyerekeknek is. Apa most figyelmesebb, több időt tölt velük, nem kiabál. Azt is megmagyaráztam neki, ami szerintem a legfájdalmasabb, hogy apa és anya már soha többet nem fognak együtt lenni.
Kicsi manó, sokkal nehezebb neki feldolgoznia a történteket. Sokáig az iskolában sem mondta el senkinek, hogy ő elköltözött, hogy lakásban él. Nem merte megmondani barátainak,hogy szülei elváltak. Amikor fogalmazást kellett írnia, olyan romatikus történetet kanyarintott, hogy itt-ott szedtem magam össze az ámulattól. Apa a gáláns,figyelmes, szerelmes lovag, anya a gyönyörű (szintén szerelmes) hercegnő… Sírhatnékom volt tőle. Akkor már kb 2-3 hónapja külön voltunk. Szegénykémnek mi játszódhat le a fejében…
Egy ideig ez a beszélgetés elég is volt. Néha felmerütek apróbb témák, de sírás sosem volt. Múlt szerdáig.
Az utóbbi időben, lányom mindig valami újdonsággal jött elő, amikor hazaértek apától. Látott egy rózsaszínű fogkefét apáé mellett. Következő alkalommal már női tusfürdő is volt.
Hmm…
Lányom képben van. Tudja, hogy apa és az a bizonyos ribanc, akiről már régebben írtam, együtt vannak.
Szerdán F és a nőcije hozták haza a gyerekeket (EGYÜTT az autóban) edzésről és táncról. Be is mutatta a gyerekeknek. Lányomnak nem volt újdonság. Viszont a kisebbik csemetémnek igen. Eljött az idő, nem lehet tovább húzni. El kellett neki mondanom, hogy ez a néni apának az új barátnője/szerelme. El is tört a mécses, de rendesen.
Ami rohadtul bosszant,hogy ez a tökfej apjuk nem gondolkozik azon, hogy milyen érzelmeket vált ki a gyerekekből ez a téma. Miért nem tudott ő egy kicsit elbeszélgetni erről??? Most nekem kell itt a szépet és jót mondani róluk, azért, hogy gyerekeimnek ne sérüljön a kicsi lelkük. Közben meg olyan mérges vagyok rá, hogy legszivesebben szétrúgám a pofáját.
Végül megnyugodott, persze, csak miért NEKEM kell ezt letárgyalni velük? És áldom az eszemet, hogy rögtön beszéltünk. Mondtam nekik azt is, hogy várhatóan a néni ott fog lenni apával a házban majd előbb-utób. Lehet össze is költöznek.
Naaa… és mi volt szombaton??? Amikor apánál voltak a gyerekek? Hát jött a hölgy vacsorára. És az én helyemen ült. Nagyon lehangoltan jöttek haza a gyerkőcök. De legalább nem érte őket váratlanul, fiam még mondta is, ANYA, MILYEN JÓ, HOGY ELŐRE MEGMONDASZ NEKÜNK MINDENT! Mint ahogy a válást is tudták jó előre.
Lányom nagyon mérges apára. Végül arra is rájött, hogy tulajdonképpen azért ment tönkre a házasságunk, mert apa és a nőci már régóta együt vannak… És megint rajtam áll minden. Nekem kell szövegelni arról, hogy, minden felnőtt embernek párra van szüksége, nem az a normális állapot, ha egyedül vagyunk. Nekem kell csillapítgatni lányom érzelmeit, hogy ne útálja apát, hanem próbálja meg valahogy elfogadni a helyzetet legalább. Szegénykém nem is tud mit kezdeni ezzel a sok újdonsággal. Apa pedig nem sokat könnyít a helyzeten, ő csak nyomul, és elvárja, hogy mindenki alkalmazkodjon. Mármint a gyerkőcök elsősorban. F-el nem beszéltem erről. Valahogy úgy érzem, ha a házasságunk alatt nem tudtam megértetni magamat vele, kár abban reménykedni,hogy majd most sikerül.
Na most a ribanccal kapcsolatban nekem időközben megváltozott a véleményem. Elfogadtam, mint F párját. Lehet ezért is tudok normálisan beszélni a témáról a gyerekeknek.
A házasságunk utolsó két évében ők már együtt voltak. Szóval, most már 2,5 éve tart. Nem futó kaland, kapcsolat.
Most, ahogy visszatekintek házasságunkra, nem tudom megmondani, mikor volt az, amikor még szerettem F-et. Rendesen, igazán szerettem. Ezek az utolsó évek már csak a megszokásról szóltak. Itt már régen nem volt szeretet. Múltak a napok, hetek, évek és szépen elhidegedtünk egymástól. Vagy inkább saját nevemben beszélek elhidegedtem tőle. Olyan tulajdonságait ismertem meg, amiktől idegenkedtem, undorodtam. És szép lassan elmúlt minden.
Mire eldöntöttem, hogy elhagyom, nem szerettem már.
Ezért is tettem magam túl könnyen ezen a részen. Egy könnycseppet nem ejtettem. Nem voltak átsírt éjszakák, könnyes párnák.
Igen ám, de amit nem tudtam addig amíg meg nem ismerkedtem egy férfival,hogy teljen szét van roncsolva a lelkem. Érzelmileg teljesen instabil. Amíg nem férfi-nő kapcsolatről van szó, rendben vagyok. Na jó, nagyjából. 
Tanulom az új életet. Nem könnyű egyedülálló anyának lenni, egyben anya és apa, kettő helyett dolgozni, helytállni munkán is és itthon is, de határozottan jobb, mint ha nap mint nap taposva, megalázva, zaklatva lennék. SOHA nem mennék vissza. Sőt. Azt sem tudom elképzelni, hogy bármikor is férjhezmenjek még egyszer.
Viszont mái napig van egy olyan érzésem, hogy F nehezebben tudta/tudja megemészteni a dolgokat. Sms-ben tartjuk a kapcsolatot csak. Bármikor jelentkezik, vad, követelőző, fenyegető üziket ír. Mi szükség van erre? Szépen is meg lehet kérdezni, hogy mehetnek-e hozzá hétvégén a gyerekek… Ma megkérdeztem tőle, hogy miért nem tud normálisan írni. Válasz: NEM TUDOK… ILYEN VAGYOK… Most erre mit lehet mondani? Nem irtam semmit.
Anyósommal titokban tartom a kapcsolatot. Megtiltotta neki, hogy beszéljen velem… Ő mesélte, hogy a fia nagyon zaklatott és hisztis azóta is. Az ember azt várná, hogy mivel elűntem az életéből én, akit legjobban útált, boldog fog lenni. Nyilvánosan felvállalhatja a kapcsolatát, nem kell tovább titkos randikon bújdosni… De úgy látszik nem tud megnyugodni. Gyerekek többször jöttek tőle haza úgy, hogy képzeld apa miket mondott rólad… Nem fogom itt sorolgatni, akkora marhaságok, hogy még a 10 éves fiam se hitte el neki. Saját maga alatt vágja a fát ezzel.
A vicces az egészben, hogy én meg, aki bántva voltam, soha egy rossz szót nem mondtam nekik az apjukról. És ezt ők látják is… Nem apa volt aki sokat sírt, apa volt aki kiabált. És most megint apa az aki anyáról csúnyákat mond. Lesz ennek még következménye, lányom pubertás előtt van, nagyon is megvan a véleménye mindenről. És nem fél kimondani sem. Határozott, erős egyéniség.
Anyósom is figyelmeztette már, vigyázzon, hogy viselkedik a gyerekekkel. De hát tipikus erőszakos alkat. Neki senki ne mondjon semmit, és mindent jobban tud másoktól. Gyerekek meg lassan felnőnek, ellene fordulnak, aztán meg az lesz, hogy az én hatásomra történt. 😀
Kommentek