Rossz házasság gyerekszemmel

Tegnap olyan jó napunk volt … Nyugodt. Egyedül voltunk itthon 3-an egész nap. F valamikor hajnalban jött meg, igy még altatót sem kellett bevennem, minden gond nélkül elaludtam… 

Esténként szeretek bemenni a gyerekekhez, fiam még legózik alvás előtt egy kicsit, lányom újabban a könyveket falja.. Ilyenkor ölembe veszem őket, vagy melléjük fekszem egy kicsit.. Tegnap is igy odabújva mondom a fiamnak:

-Ti vagytok az én kis kincseim! Szeretlek benneteket, tudod?

-Tudom! Apa meg a nagy kincsed?

……. Húúúú..most mit mondjak erre??? Annyira meglepődtem, hogy egy pillanatra elakadt a szavam.

-Azért mert mi kicsik vagyunk, ezért vagyunk kis kincsek. Apa meg nagy, ő nagy kincs. Ugye?

……..Bakker!!! Most mit mondjak erre??? Hogy lehet ebből jól kijönni? Hazudni nem akarok, apára már rég nem úgy gondolok, hogy bármit is jelent nekem, Hacsak a sok bánatot és szomorúságot nem számoljuk. De mégsem mondhatom, hogy APA NEKEM NEM KINCS. Mondjam azt, hogy igen, apa az én nagy kincsem??-pár napra rá, hogy újra elmondtam neki: anya és apa majdnem teljesen biztos, hogy el fog válni??!

Nem mondtam semmit. 

Rossz megoldás, tudom.

Valamikor az érfelvágós-időszakban emlitettem fiamnak először ezt a dolgot. Hogy lehet elválunk. Nagy sirás lett belőle, persze többek között azért is, mert F épp azokban a napokban orditotta nekik, hogy kereshetnek maguknak új apát. Nagy nehezen megmagyaráztam a kis manómnak, hogy mindenkinek csak egy apukája és egy anyukája van. Ha mi elválunk, akkor is ő marad az apukája. Emlitettem példákat, az osztálytársai közül, ahol a gyerekek az elhagyott szülővel is rendszeresen találkoznak. Megmagyaráztam többek közt azt is, hogy ez nem az ő hibájuk, hogy mi ennyit veszekszünk. Ők soha nincsenek emlegetve a veszekedések alkalmával. Megnyugodott, elgondolkozott, aztán a kis okos buksijával mi jutott eszébe??

-Akkor kétszer jön majd a Jézuska? Kétszer kapok legót??

Ezzel valahogy meg is nyugodott akkor.

Lányom is első alkalommal elég jól vette a témát, vele eleve könnyebb volt a helyzet, mert minden este sétálunk, és minden este sorolgatja nekem, hogy aznap épp mivel bántotta meg őt apa. Nem köszönt amikor hazaért, nem hallgatta végig, félbeszakitotta, nem akarta megnézni a bizonyitványát (!!!) és a diplomáját…. Ilyenek. Nem annyira nagy dolgok, de ő most már kezd érzékenyebb időszakba lépni, pubertás, tudniillik, ilyenkor komolyabban kell venni őket, bármennyire is gyerekesek még. Ők már nem érzik magukat annyira gyereknek. Szóval, amikor megemlitettem, akkor egész komoly kérdéseket tett fel. Ki fog itt lakni a házban? Apa. Hol fogunk mi élni? Egy lakásban, valószinűleg. Mi lesz a bútorokkal? Mi lesz az ő ágyával és iróasztalával?… Minden részletkérdést letárgyaltunk, amikor eszébe jutott:

-De ha mi lakásba megyünk akkor mi lesz a kutyusunkkal????

Mondtam neki, hogy apa biztos nem fogja bánni, ha minden nap eljönnek meglátogatni a kutyust. És itt tört ki belőle a zokogás!!! Mert apa nem biztos, hogy engedni fogja!!! Hűűűha… Megint csak..Mit mondhattam? Azt válaszoltam, hogy ha megbeszéljük apával, remélem beleegyezik…

Elmondtam neki, hogy  ez a válás még nem teljesen biztos, kb 90%, az sem tudom, sor kerül-e rá az idén.

Tegnapelőtt, egy kisebbnek mondható veszekedés után (leirtam már Kit érdekelnek a gyerekek? cim alatt), amikor egyedül maradtunk, kérdi a lányom: 

-Na, most hány százalék, hogy el fogtok válni???

-Nem, tudom, szerintem még mindig 90%… (ezek a kérdések!!!honnan szednek ilyeneket??)

-Anya, szerintem most már 90,98 % ! 

Lányom valahogy jobban megérti és elfogadja a helyzetet. Neki csak az volt a lényeg, hogy nem akar másik iskolába járni, a barátnők miatt. Hát ez nem is téma, mindenféleképp maradunk ebben a városban, hacsak nem alakul ki olyan extrém helyzet, hogy F bebolondul és válás után is zaklatni fog. Ez is sokszor ott motoszkál a kisagyamban.

Fiamnak pedig azóta , kb 2 hónapja nem emlegettem a válást. Nála pedig az a gond, hogy nem akarja elfogadni a helyzetet. A múlt héten megint emlitettem. Hogy ugye emlékszik miről beszéltünk a múltkor? Megint könnyek…De ő nem akarja, hogy mi elváljunk… És akkor megkérdeztem tőle?

-Szerinted mi apával szépen beszélünk egymással?

-Nem. De miért nem beszéltek szépen?

-Mert mindketten megváltoztunk. Eddig hasonlóan gondolkoztunk mindenről, akkor nem veszekedtünk, de most sok mindenben más a véleményünk.

-De miért?

-Nem tudom, bogaram, az emberem változnak. Nem igy akarjuk, hidd el, de valahogy igy alakult ki. Neked jó ha mi veszekedünk?

-Nem.

-Na látod. Nekem sem jó és apának sem jó. Nem vagyunk boldogak. És ez nem miattatok van, szerintem, ha külön leszünk, apa is nyugodtabb lesz, és mi is másképp leszünk hármasban. Kicsit lazábban.

Ez a második beszélgetés alkalmával a lányom is ott volt, és mondtam nekik, hogy nyugodtan beszéljenek egymással erről a témáról. De apának még nem kell emlegetni…. Apának majd én mondom meg…

Pszichológusom szerint fel kell őket késziteni a helyzetre, pláne ha tényleg elhatároztam magam. Az elhatározás már megvan egy jó ideje, már csak a munka hiányzik. 36 évesen nem egyszerü. 

És függetlenül, hogy a múlt héten elbeszélgettem vele, tegnap este megint csak ezzel jón elő a kis fiókám 🙂 hogy apa a nagy kincsem…  Egyszerüen elnyomja magában a realitást. Aggódom ez miatt. Aggódom, mert az érfelvágós-időszakban (  Zaklatás újra és újra )  elkezdett annyira dadogni, hogy nem birt kimondani egyes szavakat, ami T,P, D betűkkel kezdődnek. Elindultunk logopédushoz, most már jobb egy kicsit, de ez csak a tünetek kezelése. Nem akarok pánikos anyuka lenni, de lehet, hogy vele is végül a pszichológusnál kötünk ki.