Gyorsan múlik az idő…
Lassan másfél éve, hogy eljöttünk gyermekeimmel abból a rémek házából.
Ha nem lennék mái napig lelkileg érzékenyebb, félénkebb mint ami a normális, el sem hinném, hogy velem történt mindez.
Eredetileg volt (van) egy blogom amit csak úgy saját magamnak, benyugtatózva, sírva, szédülve, lezsibbadva, remegve írtam. Csak úgy pörögtek a szavak, mondatok az ujjaim alól. Kiírtam magamból félelmeimet, bánatomat, mérgemet, csalódottságomat, boldogtalanságomat. Soha nem olvastam vissza az egészet, csak egy-két részletet idéztem belőle amikor ezt a blogot kezdtem el írni. Ma jutottam oda először azóta, hogy visszalvassam a két éve történteket.
Felére sem emlékeztem már.
https://pin.it/pxmwy7jklwjlzb
Nagyon jó döntés volt akkor, hogy mindent leírtam.
Most kezdem csak érteni, hogy miért mondogatják legközelebbi barátnőim, hogy mekkora nagy lépés volt, amit megtettem.
Akkor, amikor benne voltam, amikor a bátorságot gyűjtöttem és harcoltam, nem gondolkoztam, nem is volt időm azon gondolkozni, hogy nagy lépés-e az, amire készülök. Csak csináltam.
Amint eljöttünk, azon a szeptemberi szerdai napon, könyebb lett az életem. Igen… nincs a mindennapi veszekedés, nincs stressz, nincs FÉLELEM, úgy tűnik minden rendben…
Írtam már erről, tudom.
De még mindig nincs minden rendben.
Élem mindennapjaimat, jövök-megyek, nevetek, néha sírok, de… nem hiszek. Nem tudok hinni az embereknek… illetve a férfiaknak. Bármilyen közeledésre magas falakat állítok fel, minden beszélgetés kezdetén már a forgatókönyv végét látom: ott állok kisírt szemekkel, szétfolyt sminkkel, összetörten, csalódottan – EGYEDÜL.
Kisvárosban élek. Mindenki ismer mindenkit. Most már ott tartok, hogy a kolléganőim ajánlgatnak férj-jelölteket… Mert ugye, most már mindenáron férjhez kéne mennem… Az egészben a legborzasztóbb, hogy ezeknek a férfiaknak is beajánlanak engem, akik minden gátlás vagy szégyenkezés nélkül közeled(né)nek hozzám- ha hagynám.
Egy gond van csak.
Nagyon is tudom mit akarok és mit NEM.
Félek a férfiaktól, félek a kapcsolatoktól, elengedni magam, átadni magam, érzéseimet kitárni- egyszóval már attól is félek, hogy érzéseim legyenek.
DE
Ez nem kizáró ok, hogy ne tudjam mit szeretnék.
Szögezzük le: jelenleg tök jól elvagyunk hármasban gyerkőceimmel.
Ettől csak jobb helyzetet vagyok hajlandó elfogadni.
Inkább leszek továbbra is szingli, minthogy belemenjek egy akármilyen kapcsolatba. Csak azért, hogy ne legyek egyedül? Nem.
Első és legfontosabb: legyen JÓ. Jólelkű, jóindulatú, jóakaratú, jóhiszemű … és jóképű is lehet 🙂 (Lehet ezt tudni előre? Isten a megmondhatója. Hiszek benne, ha figyelünk, és nem csak álmodozunk, vannak jelek amikből ki lehet következtetni, hogy milyen lelkületű emberrel állunk szemben. Nincs az a jó hazug, aki heteken vagy hónapokon át tudna úgy félrebeszélni, hogy semmit ne vegyünk észre)
Olyan férfira van szükségem, aki mellett nő lehetek.
Olyan férfit szeretnék, aki társat lát bennem (és nem takarítónőt vagy szakácsnőt… mert megunta agglegény életét és úgy döntött: ideje megnősülni = asszonyt szerezni a házhoz, aki elvégzi helyette a házimunkákat, amihez neki nem fűlik a foga)
Ezt az anyukás-apukás játékot egyszer már végigjátszottam. Nem kérek belőle többet.
Életemnek olyan fázisába értem, ahol nem tartozok senkinek számadással, ahol egyedül döntök- és viselem ennek következményeit. Tanulok egyedül élni és lenni, békében elsősorban önmagammal, és utána családommal és környezetemmel is. Azt a férfit, aki ebbe bele tud illeszkedni, szívesen fogadom/fogadjuk.
Kommentek