Ezer dolog történt velünk a héten, egyszerűen nem volt időm írni.

Első és legfontosabb, hétfőn voltunk a szociális központban beszélgetésen, gyerek elhelyezés-ügyben… Mind a négyünknek meg kellett jelenni, gyerekeket is kikérdezték.

Odafelé úton elmentünk F szüleinek étterme előtt, az volt az érzésem, hogy ő is éppen ott van bent náluk és a kirakaton keresztül lesi mikor megyünk -mivel ez az egyetlen útvonal a lakásunktól. Attól féltem, hogy majd csatlakozni akar hozzánk, hogy már előre beállítsa a hangulatot. De nem. Elhaladtunk az étterem előtt és semmi… majd egyszer csak lépteket hallottam mögöttünk. Elkezdtem hangosabban beszélni a gyerekekhez, nehogy ők forduljanak hátra- mert én nem mertem. Valaki 3 lépéssel a hátunk mögött jött. A gerincemen éreztem a félelmet. Még fel is gyorsultunk, de nem maradt le és nem került ki bennünket. Csak akkor lélegeztem fel amikor befordultunk a kapunál és nem hallottam többé- ekkor néztem csak hátra. Nem F volt az.

Leültünk a váróteremben, tovább csacsogtak mintha nem is éreznék a helyzet súlyát..

Itthon előre megmondtam nekik… Csak az igazat mondják, bármit is kérdez a néni. Azt is tudattam velük, hogy ettől a beszélgetéstől függ, kivel fognak élni, apával vagy anyával. Kihangsúlyoztam, hogy gondolkozzanak el ezen jól, ha kell ők ketten beszéljék át a témát. (Engem már előtte figyelmeztetett a pszichológusom, hogy még véletlenül sem szabad rájuk parancsolni, hogy mit mondjanak, mert ezt kiszúrják és annál rosszabb nekem. Tehát így körülburkoltan tudattam a gyerkőcökkel, hogy NAGYON figyeljenek mit mondanak… függetlenül, hogy már többször kijelentették, ez nem is kérdés, velem szeretnek lenni)

Pár perc múlva megjelent F.

Lányom később úgy írta le a pillanatot, hogy elkezdett fájni a hasa amikor meglátta apát.

Én rá se néztem- egyáltalán nem néztem az arcára egész idő alatt.

És megkezdte. Mivel csend lett, ahogy belépett.

-Na, mi van, mi ez a nagy hallgatás?

-Iderángatsz engem a munkaidőm kellős közepén?! Tudod te nekem mennyi veszteségem van ebből? Tudod mennyi munka vár rám? 

(Egy szót sem szóltam hozzá egész idő alatt, itt most nem párbeszéd lesz hanem az ő monológja….)

-Nem baj, leszámoljuk majd a gyerektartásból, elvégre kaphatok én ezért napi díjat, hogy itt vesztegetem az időmet. Nem szégyenled magad, milyen helyzetbe hozol engemet is meg a gyerekeket is?!

-Pontosan tudtam, milyen hazug vagy, már akkor tudtam, amikor kávézni voltunk és azt ígérted, visszajöttök hozzám.

( Ezt nem ígértem-azt mondtam, hogy nem vonom vissza a válópert, és majd meglátjuk mi lesz utána velünk- indulhatunk tiszta lappal, HA ÚGY JÖN KI a helyzet… Ezt mondtam neki. Persze, eszem ágában sem volt akkor sem visszamenni hozzá, de azt nem mertem megmondani neki!!)

Gyerekek csak ültek, hallgattak, ijedt szemekkel tekingettek jobbra-balra. Nem értették miről van szó. 

-Ne gondold, hogy megúszod ennyivel. Te sem úszod meg és a barátod sem fogja. A haverod. A lelki társad. A segítőd. Beperellek mindkettőtöket azért, hogy beengedted a házamba és összefogdosta a dolgaimat!!! Mi keresnivalója volt neki az ÉN házamban?? 

(Ez a haver, lelkitárs, stb- az ő ringyójának a férje… Ez a rögeszméje… Hogy együtt vagyok azzal a pasassal. Mellesleg, aki jött segíteni, az a barátnőm és édesapja voltak… Csak valamelyik szomszéd megmondta neki, hogy fekete autóval jöttek segíteni hurcolkodni, és, ugye másnak nincs is fekete autója csak a ringyó férjének. Tényleg jó bizonyíték. De erre sem szóltam semmit. Hadd gondoljon csak amit akar, annál nagyobb hülyét fog csinálni magából, ha valahol előhozakodik a témával.)

-Az összes falat meghorzsoltátok! Tudod te, hogy néz ki a ház??!  Na, nem baj, ez is ki lesz nekem fizetve szépen.

(Semmi baja nem volt a falaknak, a költöztetők tudták mit csinálnak – EZ A MUNKÁJUK- de nem vagyok benne biztos, hogy tud róluk. Mert állandóan csak a fekete autót emlegeti, traktort nem. Hát erről sem világosítottam fel)

-Fele házat kipakoltad!! EL-LOP-TAD!!! Ne gondold, hogy ez ennyiben marad! Szépen majd visszaadsz mindent!

(Ezt már majdnem kiabálta. A biztonsági őr engem nézett. Csak mi négyen voltunk a váróteremben. Gondolom, nem is akart közbeavatkozni, mert látta, hogy egyoldalú az egész. … Fele ház?? Gyerekek ágyai, íróasztalai, mosógép és mikró- tényleg fele ház. Ja és az én régi tévém, amit már nem is használtunk, meg a számítógép, amit egy hét múlva visszaadtam neki… Most a gyerekszobában porosodik a szőnyegen, mert vett egy vadi újat. De a gyerekeknek nem adta volna oda…)

-Pénzéhes banda vagytok! Rohadékok!! A pénzemet akarjátok csak! Tudom, hogy már Karácsonyra oda fogsz költözni hozzá! Na de akkor majd abba nekem is lesz beleszólásom! Nem fogod az én gyerekeimet máshoz költöztetni!! 

(Ez a többes szám a ő ribancának a  férjére és rám vonatkozik… Mi vagyunk pénzéhesek. BETEG EMBER VAGY, SZIVI. KEZELTESD MAGAD!!!)

-Elromlott a mobilod, mi? Hazug rohadék!! Nem kapod az sms-eket?? Nekem ne hazudj!!! 

(Szóltam neki előre, hogy ha véletlenül nem válaszolok sms-re, akkor nem kaptam meg és csörgessen meg, majd visszahívom!!! Pont azért szóltam neki, hogy elkerüljem a helyzetet, hogy nem válaszolok és aztán bírjon szivatni, de hát ezek szerint tök mindegy, így is szivat, hogy szóltam…)

Gyerekeket behívták, közben mások is bejöttek a váróterembe, elhallgatott. Nem ült le. Továbbra is hátratett kézzel járkált oda-vissza, mint egész idő alatt előtte. Rohadtul ideges lehetett.

Én is az voltam. 

20 perc múlva jöttek ki a gyerkőcök, fiam, akitől féltem, hogy mi lesz vele, vigyorgott. Lányom karikás szemekkel, de megkönnyebbülten. 

Mi következtünk.

Nagy vonalakban elmondtam miért mentünk el, ő volt az a szociális munkás akihez én először mentem, nem kellett sokat részletezni. Kiderült, hogy ő pszichológus.

(Nekem akkor, szeptember 30-án nem volt fontos ki kicsoda, én csak bevágódtam oda az épületbe, előtte soha nem voltam, 2-3 emberrel beszéltem, ide-oda küldtek, én meg csak kóvályogtam, nem is igazán voltam észnél aznap.) 

F-et kérdezgette inkább.

Az meg elpanaszolta, hogy ÉN TARTOTTAM ŐT LELKI TERROR ALATT, hogy megtiltottam neki, hogy kapcsolatba lépjen a gyerekekkel- nem írhat nekik sms-t. Hogy próbálta jóvá tenni az egészet, elhívott, könyörgött, menjünk vissza, de nem voltam hajlandó a békülésre, aztán már beszélni sem akartam vele többet, ő IGAZÁN NEM ÉRTI, MIÉRT.

A nő megkérdezte tőlem, igaz-e, hogy nem akarok kibékülni.

-Igaz. Az is igaz, hogy kétszer találkoztunk, hogy könyörgött, és az is, hogy nem akartam utána találkozni vele többet. MIVEL A MÁSODIK TALÁLKOZÁSUNK UTÁN KIDERÜLT, HOGY 2 ÉVE MÁSIK NŐVEL VAN KAPCSOLATA, AKI SZINTÉN 18 ÉV UTÁN MOST VÁLT EL, IGAZÁN NEM LÁTTAM SEMMI ÉRTELMÉT EZEKNEK A BESZÉLGETÉSEKNEK.

Csönd. Pszichológus jegyzetel. F odamormogja nekem: NINCS BIZONYÍTÉKOD. Én: -De van.

Basszus!!! Ennyit tud mondani az egészre??? Hogy NINCS BIZONYÍTÉKOM??!! 

F ekkor tudta meg, hogy tudok róluk. Eddig sohasem emlegettem, nem akartam. De mondhatom, hatásos volt.

A beszélgetés végén a pszichológus megkérdezte F-től, egyetért-e azzal, hogy a gyerekek nálam legyenek elhelyezve, mivel egyértelmű, hogy szépen nevelem őket, jó tanulók, ügyesek, a gyerekek is jól érzik itt magukat velem. F válasza: 

-Hát, most ezt nem tudom. Ezen el kéne gondolkoznom.

Na és itt kapott egy öt perces agymosást a szülői jogokról, kötelességekről, felelősségről. Nem mellesleg EZÉRT JÖTTÜNK, hogy ezt eldöntsék, kinél lesznek a gyerekek… Idióta. Alig várta, hogy a nő abbahagyja a mondókáját, egyből kimondta, hogy egyetért vele, legyenek nálam.

IGEEEEN!!! SIKERÜLT!!!!

Kell mondani, hogy mennyire boldog vagyok???

Hogy milyen megkönnyebbülés?????