Pénz- avagy a biztosabb jövő

Nem tudsz szembeszállni a bántalmazóddal, ha nincs pénzed. Ennyire egyszerű.

És- természetesen- nincs pénzed. Nincs munkád, ha van is, minden fillérrel el kell számolnod, közös a bankszámlátok, semmiről sem dönthetsz egyedül.

Nálam konkrétan az volt a helyzet, hogy nem volt munkám, volt egy üres bankszámlám, amihez F-nek volt hozzáférése, volt neki egy számlája, amihez nekem -természetesen- nem volt. És természetesen az nem volt üres. Ott volt a “közös” pénzünk… Ő fizetett saját részre biztosítást, nekem TERMÉSZETESEN semmi…. 

Lányom születése előtt irodai munkám volt, 8-17 dolgoztam és szerettem is. Aztán terhes lettem, megszületett a lányom, és valahogy úgy döntöttünk “közösen”, hogy többé nem fogok visszamenni dolgozni. Legjobb, ha a gyermekem mellett leszek, mégis az a legokosabb, ha anyukájával van… Oké, ez minden stimmel, csak az első pillanat, amikor kiderült, hogy nem fogok dolgozni többet. Mintha leöntöttek volna egy bili szarral. Komolyan. Erre emlékszem. És aztán a következő pillanatban már én is nagy bőszen bólogatok, hogy IIIGEN, TÉNYLEG JOBB LESZ HA ITTHON MARADOK. Már akkor sem volt saját akaratom? Nem emlékszem, miért és hogyan tudott már akkor is így befolyásolni. (Lehet, hogy ez az idomítás egészen a kezdetektől jelen volt, ez is hamarosan kiderül, mert akkor még naplót vezettem- a naplóimat legalább 13 éve nem nyitottam ki, most is csak lassacskán próbálom összeszedni a bátorságomat, mert szinte biztos vagyok benne, hogy volt egy csomó előjele ennek, hogy végül mi fog velünk bekövetkezni. Félek kinyitni és elkezdeni olvasni őket. Minden nap írtam, minden beszélgetés és veszekedés le van jegyezve….)

És otthon maradtam. Hamarosan, 2 évre rá megszületett a fiunk is… Nem is volt téma, továbbra is otthon… Nehogy félreértsetek, nem bánom ezeket az éveket amit gyermekeimmel töltöttem, mert tudom, hogy jól lettek nevelve, szeretettel és türelemmel, minden első tudományuknál én voltam jelen – amit soha nem cserélnék le semmiért. Ezzel az időszakkal egyedül az a gondom, hogy rohadtul egyedül voltam egész nap, mamák dolgoztak még akkor, nem volt semmi segítségem. Azon kívül, hogy a egész nap a két picurkával voltam, mindent elrendeztem, és 5-kor, amikor F hazaért, minden nap ott gőzölgött az ebéd… 

Ebben az időszakban volt az a bizonyos jelenet, amikor F-nek elborult az agya, amikor a fiunk egész éjjel sírt valami miatt, hogy ki akarta tépni őt a karjaimból és KI AKARTA DOBNI AZ ABLAKON… Magamhoz szorítva az ordító gyermeket, úgy RUGDOSTAM el F-et magamtól!!! Akkoriban volt az is, hogy elvárta tőlem, tartsam fiunkat ébren addig, amíg ő haza nem ér ebédelni, és akkor tegyem le aludni, hogy ő bírjon nyugodtan enni. Persze ez nem mindig sikerült. Hogy tudnék ébren tartani egy pár hónapos babát. Lassan kezd derengeni, mi is volt itt a lényeg… féltékeny volt a saját gyermekeire. Kikövetelte saját magának azt az időt, amit vele töltöttem, amíg ők nem voltak. Nem akart alkalmazkodni az új helyzethez, nekünk kellett alkalmazkodnunk őhozzá. Jó sokáig nem is akarta, hogy együtt együnk vele, ez csak akkor változott meg lassan, amikor a gyerekek már tudtak enni egyedül is. Akkor már eltűrte őket az asztalnál, de csendben kellett lenniük, hogy ő bírjon beszélni. Senki más nem mesélhetett, csak ő. Az ő napja volt a lényeges, miénk nem. Az ő napja volt tele fontos eseményekkel, nálunk semmi említésre méltó nem történt. 

Így visszagondolva, sok minden érthető, előrelátható lett volna, ha akkor tudtam volna, hogy már elkezdődött és folyamatban van a behálózás.

Együtt jártunk vásárolni, ez nekem oké volt mert jó fejnek tartottam ez miatt. Most amikor visszagondolok, az én pénztárcámban sohasem voltak nagyobb címletek. Hétvégenként elintéztük a nagyobb bevásárlásokat, az apróságokra pedig hagyott aprópénzt otthon… Ő fizette a számlákat. Sokszor nem is tudtam mikor és mennyit. Gondtalannak éreztem az életemet. Pedig már akkor a kezébe vette a gyeplőt… 

Később, amikor átköltöztünk a házba és nagyobb kiadásaink lettek, volt, hogy nem fizette be a számlákat. Egyszerűen az volt a hozzáfűzése, hogy fáj a f..om majd megkapják. Olyan is volt, hogy jöttek a kábeltévések lekapcsolni bennünket!!! Szerencsére ismertem a szerelőt ( hódolóm volt régen 🙂 ), egy kis szempillalebegtetéssel elintéztem, hogy jöjjenek vissza picit később, addig befizetjük… Végül már az utóbbi időben, ha láttam, hogy valamelyik szolgáltató autója áll meg a házunk előtt, ki sem mentem, úgy tettem mintha otthon sem lennék. 

Kezdetben nem is tűnt fel, hogy nincsenek fizetve a számlák. Utazgattunk mindenfelé, vásárolgattunk, éttermekbe jártunk. Hanem aztán egyre többször érkeztek felszólítások… Kiderült, hogy F már arra is rájött, hogy a számla hányad részét kell befizetni, hogy ne háborgassanak bennünket, de a teljes összeget sosem fizette be. Persze, hogy egyre jobban halmozódtak az adósságok. Aztán itt van még az ő drága hobbija is. Mindig kapott valakitől “kölcsön” szerszámot, alkatrészt, bármit. Mindig lefizetésre vásárolt valami haver haverjánál. Vagy rengeteget kompenzált, olyan dolgokkal csereberélt, amikről én nem is tudtam, hogy léteznek. Valószínűleg nem is léteztek. Bemagyarázhatott nekem bármit. Lényegében, a hobbijában mindig voltak újítások,  nekünk a számláink halmozódtak, a ház berendezésével sehogy sem haladtunk. Ha szólni mertem valamit, akkor veszekedés, meg mindenféle bizonyítékokkal és tényekkel alátámasztott állítások, érvek- felkészületlenül persze, hogy le tudott tromfolni mindig.

Ez is egy jel. Hogy soha nem lehetett igazam semmiben és amit ő állított az minden száz bizonyítékkal volt alátámasztva. 

Működött is ez amíg rá nem jöttem, hogy állandóan hazudik. Amikor már elkezdtem naplót, majd utána blogot írni, minden nap felírtam az érveléseit – amikre már érdekes módon egy hét múlva nem emlékezett. Hogy miért? mert hazudott állandóan, ki a fene tud annyi hazugságot a fejében tartani???

Amikor rámutattam, valamire, hogy hazudott nekem, az egész beszélgetés/veszekedés át lett formázva olyan módon, hogy végül ott kötöttünk, hogy pl miért tart nekem olyan sokáig hazaérni a gyerekek edzéséről és hol járok időközben!!! Hihetetlenül manipulatív.

Konkrétan nem ezek az okok miatt fogalmazódott meg bennem, hogy munkát kell találnom, ezekre csak így utólag jöttem rá.

Nekem munkára azért volt szükségem első lépésként, mert más módja nem lett volna, hogy önállósuljak. Mint mondtam is, semmi pénzem nem volt. Elkezdtem lecsipegetni a konyhapénzből, spórolgattam, ahogy tudtam. Persze ez mind irtó kevés, saját keresetre volt szükség. A pénzecskémet anyunál tartottam. Nem tettem rá a számlámra-meglátta volna. Nem mertem új bankszámlát nyitni, nehogy küldjenek valamilyen levelet- akkor is megtudhatta volna. Nem mertem a házban sem tartani, mivel nem tudhattam kerülök-e megint olyan helyzetbe, hogy  szökni kell otthonról . Akkor fogadtam meg magamnak, amikor ez először megtörtént, hogy SOHA többé nem engedem meg, hogy ilyen helyzetbe hozzon. Ha még egyszer el kell így szökni, megyünk anyuhoz és soha többé nem megyek vissza hozzá. Pénzemet, azokat az iratokat amit ritkán használunk, mindent elvittem már előre anyuhoz.

Amikor összejött a munka, rögtön úgy vettek fel, hogy vagy főnök, vagy helyettes leszek, magasabb fizetéssel mint amit az interjún mondták. Ezt F-nek meg se mondtam. Nem akartam, hogy elrontsa az örömömet… Jól tettem, mert már így is kitervezte, hogy mire fogjuk költeni az első fizetésemet: KIFIZETJÜK AZ ELMARADOTT SZÁMLÁKAT.  Ööö…ookéé, ha normális lett volna a házasságunk és tényleg anyagi gondjaink lettek volna, naná, hogy először ezzel kezdtük volna… De így? Nem szóltam semmit. Valahogy úgy éreztem, ezen ráérünk majd akkor gondolkozni, ha a számlán lesz a pénz… Mellesleg, időközben megváltoztattam a jelszavamat, többé nem tudott hozzáférni a bankszámlámhoz, szerencsére ezt akkor még nem vette észre amikor ott voltam.

Végül annyira bebolondult az utolsó napokban, hetekben hogy el kellett mennem onnan. Saját testi épségem érdekében. És még az első fizetésemet sem kaptam meg amikor ez megtörtént. Annyi pénzem volt csak, hogy kifizessem az ügyvédet+ha adódnak még költségek, egy havi lakbérre és még az ékszereim egy része … 

Elhagytam őt. Semmi nélkül. Mert ez, amim volt, ez semmi.

Nem így terveztem, tavasszal akartam elmenni… De így alakult.  Tavaszig sokkal több pénzt bírtam volna összeszedni, a terveim szerint.. viszont ki tudja mit tett volna, ha meglátja, hogy nincs hozzáférése a számlámhoz? Ki tudja mire kényszerített volna, hogy ő kontrollálja akkor is a kiadásaimat?… Ezek már megválaszolatlan kérdések maradnak.

Ha nem terveztem volna már egy jó ideje, hogy elhagyom őt, nem tudtam volna így megtenni. Hirtelen alakult így minden, csak azért bírtam megtenni a végső lépést,mert már mindenre fel voltam készülve… már a költöztetők száma is be volt írva a telefonomba, pedig akkor még lakást sem találtam, és azt sem tudtam, hogy hamarosan megyek. Gyerekeknek még a nyáron megmondtam, hogy el fogunk menni. Fel voltak készülve. Tudtak róla. És ahogy az utolsó napjaink alakultak, örülök, hogy előre meg volt már beszélve velük minden, mert sajnos sem időm sem energiám nem lett volna, hogy normális módon el tudjak velük beszélgetni erről a témáról. 

Hogy mi az egészben a lényeg? Ha nem lett volna az az ici-pici megspórolt pénzecském, ha nem lett volna munkám, még mindig ott lennék vele. Szeptember elején még azért sírtam a barátnőmnek, hogy nem fogok tudni kiszabadulni Karácsonyig, és megint együtt kell töltenünk a szeretet nyomorúságos ünnepét… 

Hát, hárman leszünk Karácsonykor. És igen, végre a SZERETET ünnepe lesz. Igaz, nem tudom még, hogy miből veszem meg a fát, díszeket, ajándékokat… de megoldom. Szerényebb lesz, de legalább meghitt és boldog. És ez a lényeg.