Pánik

Lányomnak az a pénteki kérdése, hogy mikor fogunk már elválni apától, nagyon kizökkentett. NAGYON. Bepánikoltam tőle. Este megint picsogtam a fürdőszobában, szombaton reggelre sem múlt el. A francba mindennel, hogy lehetek ennyire tehetetlen???!!! Szombat reggel bevásárlás. Ahogy a piac felé karikáztam egyszerűen csak elkezdtek folyni a könnyeim. Nem tudtam lenyugtatni magamat. Szerencsére volt napszemüvegem, de akkor is… 1 szál zsepi volt nálam, 2 orrfújásból tele lett, használhatatlan.. Na EZ tartott vissza csak attól, hogy ott az utcán, az emberek között, a forgalomban, ne kezdjek el zokogni. Egyedül vagyok, emberek körülöttem, mindenki beszélget, mosolyog, nevetve üdvözlik egymást, én meg EGYEDÜL a tömegben….

Piac, rég látott ismerős…

-Szia! Hogy vagy? Jól látom? Lefogytál? 

(mély levegő, KONCENTRÁLJ!! NEM PICSOGSZ!! PIACON VAGY! )

-Igen, egy kicsit.

-Ne mondd már, hogy kicsit, egy éve nem láttalak, te aztán jócskán leadtál a kilókból!

-És ti hogy vagytok? Gyerekek?…

(Naná, hogy meglátszik rajtam a 12 kiló mínusz, hát előtte átlagos anyuka-testalkatú voltam, jó kerek popó 🙂 , kis úszógumi, minden ami egy anyukának ott van 🙂  )

Alig vártam, hogy megszabaduljak ismerősömtől. Most már mindenki erről fog velem beszélni???

(És mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, miért is fogyok ennyire, akkor legalább diszkrétebbek lesznek a témával?? Igen, le szerettem volna fogyni egy kicsit már régóta, de kb csak 5 kilót!!  az volt az ideális szerintem, amikor még minden méret megmarad, nem kell a ruhatárat cserélni. De most?? Mi lesz ennek a vége? Vagy mikor lesz vége? 2 napig próbáltam, zabáltam csipszet, ettem nutellás kenyeret, többször naponta, este 11-kor szendvicset, meg mindenféle maradékokat a gyerekektől.. Mérleg felment 60 felé. 2 napig nem is mértem magamat ezután. Ma reggel, megint… 58!!! )

Könnyeimet diszkréten törölgetve összekapkodtam mindent ami kellett a piacról és uzsgyi haza.. picsogni…

Szerencsére F csak ebédelni jött haza, aztán valamikor hajnalban érkezett, addigra már aludtunk.

Annyira laza napunk volt, hogy csak na. De a fejemben ott motoszkált a gondolat… Nem igaz, hogy mindig utólag hallom meg, hogy kerestek valahova munkást… Nem igaz, hogy eddig még sehova sem hívtak vissza még beszélgetésre sem… Semmilyen visszajelzés.. Nem igaz, hogy erre a f..fejre vagyok rászorulva, hogy tőle függök, a gyerekek is, mindannyian…

Nem igaz, hogy a Karácsonyt ebben az átkozott házban kell majd töltenem, fel kell majd tennem a vigyorgó-gumimaszkomat, és jókedvet tettetni, amikor legszívesebben kiállnék az utca közepére és azt ordítanám, hogy kinek kell ez a színjáték?? Kinek akarjuk azt mutatni, hogy mi vagyunk a nagy boldog család??? Ez a bővebb családra is vonatkozik!! Anyósomék erőltetik a nagy együttléteket, nagy ünnepléseket, közben meg úgy ahogy vagyunk leszarjuk egymást sógorékkal. Ahogy ők nem bírnak bennünket, úgy mi sem bírjuk őket elviselni!! Meg a neveletlen kis hisztis csemetéjüket!! Plusz még hozzájön ehhez az is, hogy mi négyen sem vagyunk jól, szóval … Szar a szarban. Már elnézést a kifejezésekért!!! Ha anyósomék nem erőltetnék, szerintem max köszönőviszonyban lennénk velük…

És nem elég, hogy én magamban küszködök ezekkel a bajaimmal, próbálok túllépni, próbálok egyenesbe jönni egyszer már, próbálok egy olyan napot összehozni, amikor nem kell attól félnem, hogy F meglátja, hogy sms-ezek valakivel (barátnők!!!), vagy ne adj Isten rátalál a blogomra (amikor csak hallom, hogy autó jön be a mi kis utcánkba, már lesem, hogy ki az! mert akkor gyorsan kell ám lecsukni, kijelentkezni, kikapcsolni mindent!!!) – erre jön a 11 éves lányom, aki már ALIG VÁRJA, hogy elhagyjuk apát.

Lehet, hogy csak kamaszkori lázadás apa ellen? Nem tudom.. Nagyon a pubertás elején vagyunk még, rengeteget beszélgetek vele, próbálom magam mellett tartani, hogy tudja, rám mindig számíthat. De ez az apa dolog… Nem tudom. Nagyon sok mindenen meg van sértődve, nagyon sok minden nyomja a lelkét, amit nem velem, hanem az apjával kéne letisztázni. Mert F-et nem érdeklik a lelki dolgok. Őt nem érdekli, ha megbánt valakit, hát pár nap múlva úgyis el lesz felejtve… Igen, az ő fejéből kimegy, de mi nők másképp működünk. Éppen ezért is van, hogy kapásból 10 dolgot felsorolt amivel apa megbántotta őt az utóbbi időben. És amit NEM TUD megbocsátani neki!!! Esküszöm, ezt mondta.

Mi mehet végbe az ő kis lelkében?? Már arra gondoltam, lehet meg sem kellett volna neki mondani a tervemet, hogy elhagyjuk apát. De az is benne van a pakliban, hogy F bármikor elkezdheti újra az őrjöngést. Kiszámíthatalan. Ha megint szökni kell otthonról, akkor az már végleges lesz. Ha megint úgy érzem, képes lenne kezet emelni rám, nem jövök többet vissza. Na ezért mondtam el a gyerekeknek. Hogy ne akkor sokkolja őket még ez a hír is, amikor már úgyis sokkban lesznek!!! 

A pénteki kérdése után kattogni kezdett az agyam.. HÁTHA el tudnánk menni Karácsonyig… HÁTHA kapok jó munkát, hátha ki tudok bérelni egy jó kis lakást…. túl sok hátha..

Este felhívtam barátnőmet, akinek külföldön a férje, szombat este is ráér telefonon cseverészni 🙂 .. na ő leszállított vissza a földre .Várjam ki a tavaszt, ne kapkodjak.. Oké, kibérelek lakást, miből fogom a fűtést megoldani?? És még hol van a többi?? Nem számíthatok F jószándékára, amikor bejelentem, hogy elmegyünk. Nem számíthatok arra, hogy majd azt viszek el otthonról, amit én kiválogatok.. lehet semmit sem fog adni. 

Igaza van. De a legborzasztóbb az, hogy mindezeket én mondtam el őneki kb 2 hete!!! Hogy a legrosszabbra számítok, hogy nem kapok semmit. Aztán ha mégis, akkor az csak jó lesz. 

Viszont most tisztára be voltam pánikolva lányom kijelentése miatt. Komolyan mondom. Legszívesebben még szombaton fogtam volna magamat és összeszedem a kis motyónkat és EL OTTHONRÓL!! EL, BÁRHOVA, CSAK EL ABBÓL AZ ÁTKOZOTT HÁZBÓL!!! 

Azt még el tudom viselni, ha nekem rossz. Azzal még megbirkózom valahogy. De most kettőnk bajával kell birkózni, hiszen a saját gyermekem is szenved… 

ÉS NEM TUDOK RAJTA SEGÍTENI!!!  

Nem tudom mennyit és meddig kell még szenvednünk így. Hiába nyugodt F a napokban, hiába nincs őrjöngés, bennem ott a lapul a félelem, hogy bármelyik pillanatban kitörhet belőle. Ok nélkül. Vagyis okkal -szerinte- amikor provokálom… Amiről nem tudok, de elképesztő milyen tévképzetek vannak a fejében. Hiába higgadt le kissé mostanában, nem tudom elengedni magam, nem bírom elviselni közelségét, félek tőle. Minden tettem, minden döntésem mögött ott van, hogy vajon ő mit fog ehhez szólni?? Nem tudok miről beszélni vele. Félek, hogy olyan témával hozakodom elő, ami őt felbőszíti. Így hát inkább a hallgatást választom. Erről sem tud, hogy mennyit szenvedek a munkakeresés miatt. Nem mondok róla semmit, mert nem akarom látni azt a kárörvendő pofáját, hogy még mindig semmi. Azt sem tudja hány helyre jelentkeztem. Nem szeretné, ha dolgozni mennék. Neki az a legbiztosabb, ha az üzletünk és az otthonunk között ingázom. Persze, mert így a “közös” keresetet ő kezelheti… Ha pedig lenne saját fizetésem, ahhoz nem lenne hozzáférése. Nem függnék tőle.

Rohadt nehéz, nagyon nehéz ez így. 

Persze, hogy kitört rajtam a pánik, mert addig még azon nem gondolkoztam el, hogy a gyerekeknek mekkora trauma mindez. Persze, tudtam, hogy nem mindegy nekik. De úgy igazából, úgy tényleg nem éltem át az ő helyzetüket. Ők nem vesznek részt a veszekedésekben, csak látják és hallják. Rájuk nem kiabál senki, csak a szüleik egymásra. 

Hát péntek este fejbevágott a valóság. Jobban szenvednek, mint azt bárki el tudná képzelni.