Inspiráló könyv

Nemrég olvastam az Eat, pray, love c.könyvet angolul… (Izek, imák, szerelmek) Van magyarul is, a könyvet egy kedves barátnőmtől kaptam, itt állt már kb 2 éve azt hiszem. Na most pont rá voltam hangolódva. Utána elkezdtem másik könyvet olvasni…abbahagytam és ÚJRA  Liz Gilbert mellett döntöttem…

Már egy ideje gondolkozom azon, hogy kéne imádkoznom…. Na most itt, a félreértés elkerülése érdekében le kell irnom, én is pont úgy gondolkozom erről, mint Liz. Nem járok templomba, nem úgy hiszek Istenben, mint mások… Nem szeretnék senkit megsérteni.

Szabad igy idézgetni?? Tényleg nem tudom, remélem szabad, mivel feltüntettem a szerzőt, meg minden.

************************************************************************

Idézet az  IZEK, IMÁK, SZERELMEK (Elizabeth Gilbert) C.KÖNYBŐL 

Hungarian translation © Balázs Laura, 2008

Tudom, a sztorinak ez a része meglehetősen szomorú. De muszáj leírnom, mert történt valami ott a fürdőszoba padlóján, ami végérvényesen megváltoztatta életem menetét – hasonlóan azokhoz a fantasztikus csillagászati jelenségekhez, mint mikor egy bolygó pólusai átrendeződnek, vagy más pályára áll. Valami ilyesmi történt.

Elkezdtem imádkozni.

Tudják: Istenhez.

3.

Szóval, ez számomra is valami új volt. És mivel ez az első alkalom, hogy ezt a jelentéstől terhes szót – ISTEN – használom a könyvben, és mivel még gyakran elő fog fordulni e lapokon, az a legtisztább, ha itt kis szünetet tartok, és elmagyarázom, hogy én mit értek e kifejezésen, így mindenki most rögtön el tudja dönteni, milyen mértékben akar megsértődni.

Későbbre hagynám azt a kérdést, hogy Isten egyáltalán létezik-e – nem, jobb ötletem van: ezt a kérdést teljesen mellőzni fogom. Először is hadd magyarázzam meg, miért az Isten szót használtam – hiszen használhattam volna akár a következő szavak valamelyikét: Jehova, Allah, Síva, Brahma, Visnu vagy Zeusz. Vagy éppen nevezhetném Istent „AZ”-nak, mint ahogy azt az ősi szanszkrit írások teszik. Ez az elnevezés egész közel áll ahhoz a mindent magában foglaló és kimondhatatlan valósághoz, amit párszor átéltem. De az „AZ” szó számomra annyira személytelen – egy dolog, nem egy lény –, hogy a magam részéről nem tudok hozzá imádkozni. Egy megfelelő névre van szükségem ahhoz, hogy érezzem a személyes jelenlétet. Ugyanezen okból kifolyólag nem címzem az imáimat az Univerzumhoz, a Nagy Ürességhez, az Erőhöz, a Legfőbb Lényhez, az Egészhez, a Teremtőhöz, a Fényhez, a Felsőbb Hatalomhoz vagy éppen – ahogy szerintem nagyon költőien a gnosztikus evangéliumok nevezik – az Átváltozás Árnyékához.

Semmi kifogásom sincs ezek ellen az elnevezések ellen. Véleményem szerint mind egyformák, hiszen egyformán tükrözik, pontosabban nem tükrözik a leírhatatlant. De mindannyiunknak szükségünk van egy praktikus elnevezésre, és nekem az Isten név működik a leginkább, tehát ezt használom. Azt is be kell vallanom, hogy Istent férfiként képzelem el, ami azért nem zavar, mert szerintem ez csak kényelmi szempont, nem pontos anatómiai besorolás, vagy éppen forradalomra okot adó elképzelés. Természetesen nem zavar, ha mások nőként tisztelik Istent, és meg is értem őket. Ám újfent hangsúlyozom, mind a két elgondolás helytálló, mert egyik sem írja le igazán a lényeget. Bár úgy érzem, a nagybetűs megszólítás mindenképpen kedves gesztus, aprócska udvariasság a Gondviselés jelenlétében.

Keresztény vagyok – a szó kulturális, és nem teológiai értelmében. Protestáns, fehér angolszász családban születtem. És bár szeretem Jézust, aki a békét hirdette, és fenntartom a jogot, hogy bizonyos embert próbáló helyzetekben megkérdezzem magamtól, mit is tenne most ő, nem tudom lenyelni a kereszténységnek azt a dogmáját, hogy Jézus az egyedüli Istenhez vezető út. Szigorúan véve tehát nem nevezhetem magam kereszténynek. A legtöbb keresztény, akit ismerek, jóindulattal és mindennemű előítélet nélkül elfogadja az érzéseimet. Persze a legtöbb keresztény, akit ismerek, nem veszi ezt túl szigorúan. Azok számára pedig, akiknek mindez igenis komoly, csak annyit tudok mondani, hogy elnézést, ha megbántottam volna őket – és ezzel téma lezárva.

Leginkább a különböző vallások transzcendentális misztikusai érintettek meg. Lázas izgalommal hallgattam olyanokat, akik azt nyilatkozták, hogy Isten nem a dogmatikus szentírásban él, és nem is távoli, mennybeli trónon ücsörög, hanem hozzánk közel lakozik, sokkal közelebb, mint azt gondolnánk: a szívünkben. Hálás vagyok mindenkinek, aki elindult a szívhez vezető úton, és visszatérve jelenthette nekünk, többieknek: Isten nem más, mint a magasabb rendű szeretet. Mindegyik vallásos hagyománynak megvannak a maga misztikus szentjei, akik pontosan ezt élték át. Sajnos, sokukat ezért letartóztatták és kivégezték. Mégis, minden megbecsülésem az övék.

Az Istenről való hitvallásom végső soron nagyon egyszerű: Valaha volt nekem egy nagyszerű kutyusom. Az állatmenhelyről szereztem. Legalább tíz különböző fajta keveréke volt, de úgy tűnt, mindegyik ősétől a legjobb vonásokat örökölte. A színe barna volt. Amikor megkérdeztek, hogy milyen kutya ez, azt válaszoltam: – Ez egy barna kutya.

Hasonlóképpen, amikor felmerül a kérdés: – Miféle Istenben hisz ön? –, a válaszom: – Egy nagyszerű Istenben.

4.

Persze a fürdőszoba padlóján eltöltött első éjszaka óta – amikor először beszéltem személyesen Istennel – volt rá bőségesen alkalmam, hogy az isteni természetről való véleményemet finomítsam. Annak a sötét novemberi krízisnek a kellős közepén azonban nem a teológiai álláspontom megformálása érdekelt. Csak a túlélés számított. Végre eljutott a tudatomig, hogy valószínűleg a kétségbeesésnek és a reménytelenségnek olyan fokára jutottam, amelyben az emberek gyakran kérik Isten segítségét. Azt hiszem, ezt egy könyvben olvastam valahol.

Miközben görcsösen zokogtam, valami ilyesmit mondtam Istennek: – Hello, Isten! Hogy van? Én Liz vagyok. Örülök, hogy megismerhettem.

Hát igen. Úgy szólítottam le a világmindenség teremtőjét, mintha csak egy koktélpartin futottunk volna össze. De hát csak hozott anyagból tudunk dolgozni, és én általában mindig így ismerkedem. Igazából alig bírtam visszafogni magam, hogy azt ne mondjam: – Mindig is nagy rajongója voltam a munkásságának…

– Elnézést, hogy késő este zavarom – folytattam –, de elég nagy slamasztikában vagyok. És sajnálom, hogy eddig nem beszéltem „egyenes adásban” Önnel, de remélem, azért mindig kifejezésre juttattam a hálámat mindazért a jóért, amit az életben Öntől kaptam.

Ez a gondolat még jobban megríkatott. Isten türelmesen várakozott. Összeszedtem magam annyira, hogy folytatni tudjam: – Nem vagyok szakértő az imádságos izében, de erre biztosan rájött. Mégis, tudna segíteni? Iszonyú nagy szükségem volna rá. Nem tudom, mit tegyek. Szükségem van egy válaszra. Kérem, válaszoljon, mondja meg, mit tegyek. Kérem, mondja meg, mit tegyek. Kérem, mondja meg, mit tegyek…

Az imádságom tehát erre a rövid esdeklésre egyszerűsödött. Kérem, mondja meg, mit tegyek – ezt ismételgettem, meg nem tudnám mondani, hányszor. Csak azt tudom, hogy úgy esdekeltem, mintha az életemért könyörögnék. És csak úgy áradtak a könnyeim…

**************************************************************************

NA EZ VAGYOK ÉN MOST. 

Pont itt vagyok. A fürdőszobai picsogástól kezdve az, hogy már annyira kétségbeesett vagyok, hogy más megoldást nem tudok, mint Istenhez imádkozni…

Ez a következő lépésem, lehet már ma este megkezdem… 

Tegnap elhatároztam, hogy minden este alvás előtt hálát adok valamiért. Hogy a nap legszebb pillanata legyen az utolsó, amire alvás előtt gondolok. 

Nincs olyan nap, amikor ne történne valami jó is.

Csak ajánlani tudom a könyvet … 

JÓ ÉJT MINDENKINEK!