Félelem… újra…

Lassan megint belém költözik a félelem… Tegnap ahogy ültem az asztalnál, F odajött hozzám és 2-3 masszirozó mozdulatot tett a vállamon..

-Masszázs? Lehet? -kérdezte.

-Hagyjál az ilyenekkel- mondtam és már fel is álltam az asztaltól, el tőle, minél távolabb…..

-Pedig most már hamarosan ez változni fog. Szokj hozzá a gondolathoz.

Basszus…Azt hittem lekopik rólam ha tartom a távolságot állandóan… De nem. 

Képtelen vagyok rá. Ülök itt és máris könnyek gyűlnek a szemeimben, gyomrom megy össze.. Pedig most ő nincs is itt. Elég csak rágondolni, hogy mit akar. NEM BIROK. Képtelen vagyok rá. Egy fikarcnyi igyekezet sincs bennem, hogy megpróbáljam. Félek tőle. Ezt mondtam neki már sokszor…szerinte csak a fejemben van baj, jó, hogy nem mondja már azt is rám, hogy hibbant vagyok. Nem birok átlépni a történteken. Nem birok, nem akarok és nem tudok megbocsátani neki. Miért velem, velünk kellett ezt csinálnia? Mivel érdemeltem ki? Erre soha nem tudott válaszolni. Abszolút nincs tisztában a tettei súlyával. Nem hitte el nekem, a szüleinek sem, de egy kivülállónak? A pszichológus szavai sem értek neki semmit. 6 hónapig tartó csoportos terápiát javasolt neki már az első alkalommal amikor ott voltunk. 6 hónap, hogy megtanulja kezelni a kitöréseit, agressziv viselkedést, ami előbb-utóbb félek, hogy fizikai bántalmazásba is átmehet. Semmilyen érdeklődést nem mutatott a terápia iránt, én kérdeztem a részletekről… Utolsó alkalommal amikor beszéltünk a pszichológussal, felajánlotta F-nek, hogy járjon most már csak ő egyedül, hátha sikerülne átdolgozni kicsit jobban a gyerekkori traumáit(valószinűleg innen ered minden, ezt soha nem tudjuk meg), de F visszautasitotta. Azt mondta, úgy érzi, képes lesz egyedül megbirkózni a gondjaival.

Hát nem képes. Végig ő érezte magát az áldozatnak. Ezt a pszichológusnak is megmondta, hogy őt nagyon bántja az, hogy mindenki (én, szülei, pszichológus) őt állitja be fekete báránynak, pedig ő az áldozat az egészben…. Hogy lehetsz te áldozat, ha mi 3-an félünk tőled? Te mikor féltél tőlem? Legtöbb esetben kinevettél amikor valamin kiborultam! Mikor birtam  ráderőszakolni az én akaratomat bármivel is kapcsolatban???

És most megint ott vagyunk, ahol voltunk. Gyerekek nincsenek itthon 3 napig, tegnap estefelé megittam egy pohár bort aztán alvás előtt bevettem megint egy altatót… a rendeset. (Nem melatonint, mert azt is szoktam, ha nem vagyok annyira zaklatott, arra legalább nem lehet rászokni..) Hogy aludjak el minél előbb, nehogy eszébe jusson rámmászni…. Reggel, amikor jóval korábban felébredek, nem merek megmoccanni az ágyban, nehogy észrevegye, hogy már nem alszom. 

Munkát keresek mint a bolond, de ebben a hülye kisvárosban nincs semmi. Munka nélkül pedig nem tehetek semmit, ülök itt a seggemen és várok. És félek. 

A pszichológusom figyelmeztetett(akihez csak én járok titokban), hogy vigyázzak, amikor be akarom jelenteni neki, hogy elhagyom, legyen a házban még valaki. Felnőtt. Még véletlenül se legyek egyedül, mert nagyon kiszámithatatlan a viselkedése… A testi épségem érdekében erre nagyon kell figyelnem majd…. Messze van ez még. Nagyon messze. Félek, hogy nagyon fájdalmas lesz az út odáig.

Pár hétig valamennyire nyugalmam volt. Legalábbis nem féltem. De most kezdődik minden előről??? Ne má!!!

MIKOR FOGOK MÁR SZABADON NEVETNI???? 

BOLDOG LESZEK VALAHA IS????