Cibálás

Amit ma irok, az májusban történt… Akkor kezdtem naplót vezetni, csak sajnálom, hogy nem bloggal kezdtem rögtön. Akkor még nem tudtam hogyan kell úgy használni a gépet, hogy ne hagyjak nyomokat magam után… (Egyszer rátalált arra, hogy lelki erőszakról szóló cikkeket és fórumokat olvastam… Jót röhögött rajtam. Ez neked erőszak??! Majd adok én neked terrort…. Persze röhögött, mivel nem tudom bebizonyitani, hogy zárt ajtók mögött mi történik.) Hiába, a félelem sok mindere megtanit-és kényszerit.

Csak még annyit, hogy van egy kis vállalkozásunk, ott dolgoz(t)unk mindketten, évek óta. Én feketén. “Spórolás.”

Tehát, május 14

 Gyorsan irom, mert nemsokára hazajön

 Ma az üzletben, annyira bevadult, hogy azt mondta kalapáccsal leveri a zárat

 Tudtam, h nem teszi meg, de odament, fogta a kalapácsot és azt mondta: na nem mereem?? fogadjunk h merem!!!

 Semmit se szóltam, csak bámultam ki az ablakon… (ilyenkor bármit mondok, rossz válasz, ha igen, az a baj, ha nem,  akkor meg az)

 Aztán azt mondta h ha elszököm amikor bejön egy vásárló, felhivja a rendőrséget és bejelenti h elloptam az autót.

 Mondtam, akkor inkább rögtön hivja, mivel el fogok menni az első alkalommal ahogy lehet!!

Hogy mi az oka az egésznek??

Az, hogy a haverja,  a hülyéje  chatben azt irta NEKI (NEM NEKEM!!!) h puszil ENEGEM!!! (értsd:ÜDVÖZÖL!!)

EZ!!

És ez nem egyszer, hanem már 2-3 alkalommal volt

és engem vont faggatóra, hogy most ez miért van

hát a barátoddal tisztázd, semi közöm hozzá

és a legborzasztóbb, h a havernak egy mukkot se fog szólni !!! az egészről

az meg jókat röhög rajta h megint birja csesztetni a “barátját”

mert a “kedvesem” olyan mint egy kis krédli

lazán lehet szivatni, pláne ilyesmivel

és nem hogy röhögne rajta egyet, engem csesztet napokig!!!

most azért kellett volna ottmaradnom, hogy megbeszéljük a dolgokat

hogy beszéljünk a “kapcsolatunkról”

mondom oké, akkor beszélj. mondd amit akarsz

mit akarsz megbeszélni

reggel óta szivatott mellesleg, ez már csak hab volt a tortán

erre elkezdi kilapozni a chatet és azt kimásolni, amig VALAKI ki nem töröli

hát tojok rá h kitöröljem!!

abszolut nem érdekel se a téma se semmi

mllesleg nem is bir felhozni ellenem semmit az égvilágon, mert a haverjával se nem irkálok, se nem beszélek, se semmi

szóval nem birja azt mondani h vmi van köztünk!!!! mert nincs köztünk semmi

nem is volt és nem is lesz soha

nem tudom miért olyan értelmetlen dolog az, hogy nem elég, h az egyik ember alkar vmit, HA A MÁSIK NEM AKARJA!!!!

mellesleg az meg se fordul a hüye fejében, h nekem a haver bejön-e egyáltalán???

mert nem jön be abszolut

és erről vitáztunk végül már totál kiborultm a szokásos módomon, szédülés, stb!! meg zsibbadtak a karjaim!!!

és akkor jött az h megyek, és nem engedett, mert ezt meg kell beszélni, de közben meg elkezdte kimásolni a chatjüket, h majd kinyomtatja és a haver feleségének majd megmutatja

na az meg majd jót röhög rajta és kész

ő jön ki hülyének

habár amint ismerem, sohasem lesz abból semmi

mert mindig azt mondja, h ezt teszi meg azt teszi, nem tesz semmit végül

ugyh erről ennyit

na és akkor amikor ő elkezdte kimásolni, odamentem az ajtóhoz, h kimenjek

erre ő vissza akart rántani, megkapaszkodtam az asztalban, h ne birjon elhuzni

erre megfogta a grabancomat és megráncigált, odacsapott az ajtóhoz!!!

én meg belecsiptam a hónaljbába, jól megmarkoltam az ő grabancát és megszoritottam

akkor elengedetta meglepetéstől, én meg kirohantam

annyira ki voltam borulva, h az első sarok után félreálltam lélegezni, h lenyugodjak!!!!

hogy jöjjek haza igy kiborulva a fiamhoz??!

pláne ha egyedül vagyok akkor még rosszabb, mert csak picsogok mint a bolond

Hazáig még 3x megálltam lélegezni! mélyeket, és koncentráltam, hogy ne sirjak mert akkor nem látok rendesen, éppen nem hiányzik h még balesetem is legyen!!!!

a kezeim lezsibbadva

ilyenkor beszélni se birok normálisan, nem birok gondolkozni rendesen

mint aki megbolondult

anyóshoz mentem, kaptam nyugtatót

be is vettem akkor rögtön egyet, de muszáj lesz hordani magammal mert ez igy nem jó

pedig tudom h a pénztárcámtól kezdve mindenemet átturkál!!!

a mobilomat átnézi, meg minden

ha lenne rá pénze, venne nyomkövetőt az autóra-ezt mondta is

***

Ez a május 14-i naplóm. Még annyit, hogy azért anyóshoz, nem anyuhoz fordulok, mert valahogy az évek folyamán ő tanitgatott, terelgetett, hogyan kezeljem ezt a viselkedését a fiának. Mivel apósom is ugyanezt tette(teszi??) vele pár évvel ezelőtt, csak ott verés is volt jócskán.

És évek folyamán nem jöttem rá, hogy mi ez, amit velem tesz. 

Ez volt a normális? Anyu 2x vált el, apámtól amikor 1,5 éves voltam, a mostohaapámtól amikor kb 18-19 voltam. Egész életemet igy töltöttem. Veszekedésekben. Csak anyut, legalábbis tudtommal senki se bántotta , mostohaapám “csak” egy részeges disznó volt.

Igazából idén márciusban jött el az a pillanat, amikor minden este ott picsogtam a pürdőszobában a földön ülve, összeguborodva olyan picire ahogy csak birtam, két héten át minden nap, hogy kétségbeesésemben ezt mondogattam magamnak: még csak 36 éves vagyok!!Igy kell élnem életem végéig? Hát még a felénél sem tartok! (remélhetőleg)

 És akkor, mint egy villanás… 1 évvel ezelőtt, ugyanitt, ugyanez… MÉG CSAK 35 ÉVES VAGYOK , IGY KELLÉLNEM??!!

 Basszus… És visszajött sok minden. Hihetetlen az emberi lélek. Vagy a psziché, vagy akármi. Nem emlékszem, mi volt tavaly.  Semmire sem elékszem, mi történt. Csak az érzésekre, a lelkiállapotomra emlékszem. Ami még viccesebb, hogy MOST, MA nem  tudom mi volt idén márciusban…Nem emlékszem pontosan mi történt…Emlékszem a rengeteg sirásra, emlékszem, hogy a gyerekek  jöttek és ölelgettek rengeteget, szó nélkül, néha megkérdezték, hogy anya mi a baj, de mivel nem nagyon válaszoltam utána már nem  kérdeztek, csak öleltek. Emlékszem, hogy mentem le a férjhez, akit lehet ezentúl csak inkább F-el jelölök, mert útálom ezt a szót  leirni is, hogy FÉRJ, tehát F=férj vagy fa..fej ha ugy tetszik!!, szóval lementem hozzá a mühelybe, ahol minden este a hobbizgat, mert  máshol nem lehet vele beszélni, az a hozzáálláás, hogy aki akar mondani neki vmit, ott megtalálja..lementem, hogy beszéljek vele,  hagyja abba, ez most már tényleg túl sok..hagyja abba, nagyon ki vagyok készülve…hagyja abba, túl messzire kerülünk egymástól,  nem tudom hogy fogunk aztán visszajönni ebből…. picsogva könyörögtem…

Nem..ő nem hagyta abba… két hét alatt annyira tönkretett idegileg, hogy még akkor lement 4 kg a 70-ből, csak ugy simán, (és azóta is csökken a súlyom, lassan átlépem a -11 kilót…), állandóan hasmenésem volt(néha még van), enni nem birtam, csak ittam mint a bolond… viz, viz, kávé, viz, viz, pogácsa..ezen életem napokig, menstruációm bebolondult, össze-vissza jön meg, plusz még laktózérzékeny is lettem!!! (ez lehet,hogy csak hülye egybeesés)  Reggel, amikor indultunk együtt dolgozni, fél nyugtató be. Aztán én hazajöttem, gyerekek, suli, ebéd stb, ház körüli dolgok, minde oké egészen d.u.5-ig. Akkor megint fél nyugtató be. Akkor érkezett.. Ha éppen olyan kedve volt, vagy ráért, akkor egy nap felhivott 20-szor is, csak hogy ne legyen nyugtom, amit ő azzal magyarázott, hogy a “kapcsolatunkról” akar csak beszélni velem… Na akkor megint egy fél nyugtató előbb – utóbb bedobtam… Azért felezgetem, mert nem akarok rászokni, nem fogom az életemet tönkretenni miatta. Viszont elviselni sem birom már az állandó kitöréseit.

Legelső ilyen veszekedésünk akkoriban volt, amikor a fiam baba volt, sirt éjjel, ő elkezdett örjöngeni, ki akarta tépni a kezemből, hogy KIDOBJA AZ ABLAKON!!!! Úgy rugdostam el őt magamtól!! Még ma is a sirás kerülget, ahogy látom magam előtt ezt a képet… 

Aztán a következő eset amikre emlékszem, hogy  telefonon keresztül készitett ki annyira, hogy elkezdtem zsibbadni. Akkor volt az első zsibbadásom. Sürgősségin dolgozott egy barátnőm, őt hivtam ki nagy nehezem, a 3 éves lányomnak mondtam melyik gombokat nyomja a telefonon, mert már fogni nem birtam a kagylót…  Beadott vmi nyugtató injekciót , felhivta F-et, hogy mars haza a gyerekekhez, mert én el fogok aludni, a gyerekek meg nem lehetnek egyedül! Fiam akkor volt 1 éves!!

Ez 8 éve volt! Azóta állandóan történnek ilyesmik, csak valahogy mindig elsimult. Persze, mert én elnyomtam magamban, valahol a tudatalattimban van minden. Ezek mindig csak 1-2 napig tartó ügyek voltak. Aztán túltettem magam rajta. Csak ez, hogy most eszembe jutott, hogy tavaly márciusban is milyen nyomorultan éreztem magam, hogy akkor is már azon picsogtam, hogy milyen az életem..ekkor kapcsoltam, hogy basszus itt semmi nem változik, legalábbis nem javul, egyre rosszabb a helyzet!!! Egyre gyakrabban vagyok összeroppanva, egyre gyakrabban picsogok a fürdőszobában egyedül!!! Valahogy összeszedtem magam. Valahogy rájöttem, hogy tennem kell valamit MAGAMÉRT elsősorban, nem a gyerekeket irtam, mert ha én nem vagyok rendben, rajtuk sem birok segiteni.. Tehát elsőként magamat kell rendbehozni.

És megkezdődött. Elkezdtem neten keresgélni, találtam egy olyan oldalt, ahol nem fórumozgató okostojások irkálnak, hanem egy civil női szervezet, ahol tanácsok vannak fizikai és lelki erőszakot elszenvedőknek is. Első tanácsok egyike: ne titkoljuk. És ez, amit én éveken át tettem…Mindenki úgy tudta, hogy mi vagyunk a mintacsalád, aztána mikor az ajtó bezáródott… Mellesleg anyós tanácsa is ez volt, ne mondjam meg senkinek, úgysem értenék meg, még anyunak se mondjam, mert csak elszomoritom. 

Na és akkor kezdtem ezen gondolkozni… (miután megtaláltam az oldalt) Milyen tanács ez anyóstól?? Persze, nem akarja, hogy a város rajtunk csámcsogjon, mert sajnos mindenki ismer bennünket, de… anyunak ne mondjam?? Barátnőnek ne mondjam?? (Anyós állitólag egyszer próbálta elmondnai valakinek, de el se hitte, plusz, még örült is, hogy mégsem olyan szép az életük, mint ahogy mindenki látja-na..ez vagy igaz, vagy nem..most már tudom) 

És akkor, még úgy frissiben, összeszedtem a bátorságomat, és rázúditottam mindent egy távol élő barátnőmre. Azért választottam őt elsőnek a 3 közül, mert nincs itt, évente 1-2 alkalommal találkozunk. Nem kellett a szemébe néznem amikor elmondtam, vagyis megirtam neki. Könnyebb volt igy. És féltem is, hogy mit fog szólni, lehet engem okol??!! Lehet el sem hiszi??! Sokkolta a téma. De mellettem állt. És nem röhögött ki. Sajnált, nem örült. Végül kibökte, hogy volt több alkalom, amikor rácsodálkozott F egyes megjegyzéseire, tetteire. Erőt kaptam. Jött a következő barátnő. Neki is kitálaltam… Ő meg kiborult. Hogy én ezt hogy engedtem meg magamnak, amikor én vagyok a legerősebb, legöntudatosabb nő akit ismer??? (ő a kegyetlenül őszinte barátnő) DE MELLETTEM ÁLL. Azóta is, bármi történik, bármi van, még amikor dolgozik is, akkor is visszahiv, annyira aggódik értem. Számithatok rá. És van még egy, fontossági sorrendben semmiféleképp az utolsó, a praktikus barátnő. Aki konkrét tanácsokat is tud adni, tesója épp most vált el, hasonló tortúrákon ment/megy át még ma is. Mindhármukra számithatok. És végül…ANYU. Neki is megmondtam… Ő is látta már, hogy valami nincs rendben… Csak nem gondolta, hogy ENNYIRE.

Ennyit az anyós tanácsairól.

Elkeztem összeszedni magam.. Bármi bajom volt,ez a 4 ember közül egyiket hivtam, irtam, vagy akármi. Szegények elég jól tűrik még mindig az állandó panaszkodásaimat, pocsogásaimat. DE MELLETTEM ÁLLNAK. És ezt tudom, érzem, rengeteget jelent, hihetetlenül sokat!!! Hogy nem vagyok egyedül ebben a világban, van akiknek fontos vagyok! A 2 heti folyamatos terror után egyszer csak elkezdtem ellenállni. Jó, volt, ott nyugtató is naponta, az a rendes adag amit már leirtam, de többé már nem tudott kihozni a sodromból, nem roppantam össze és nem picsogtam-előtte. Egyedül igen. Rengeteget. És ez jól is ment egy darabig, hogy megkezdte a piszkálódást, aztán egyre nagyobb intenzitással a szivatást, aztán már saját magát felhúzta azzal, hogy minél jobban akar cseszegetni, nem reagálok semmire, hogy végül saját magának őrjöngött. Én meg otthagytam. Kimentem, elmentem, bármi.

És igy kerültünk oda a május 14-hez, amit leirtam fent… 

Akkor volt az első eset, hogy hozzámért, hogy fizikailag is tett valamit. (Pár napra rá, megjelentek a véraláfutások a kezemen. A szoritásától… Lefotóztam, csak úgy magamnak…) Na akkor megijedtem. De nagyon. Még azon a héten bejelentkeztem pszichológushoz is. Azóta is járok. Amit a F nem tud, anyós sem, senki a 4 emberen kivül nem tud…. Rengeteget segit ő is. Orvosnál is voltam, nyugtatókat kiirattam… Nem birom mindig anyóstól kérni, nem is akarom tovább. Elég volt. Ő csak eltussolna mindent, azt szeretné ha én is azt az életet élném mint ő… Hát nem fogom.

Május 14 az mindenféleképp fordulópont. Folytatás következik holnap…